A tatabányai zsidóság nyomában - Simonik Péterrel beszélgettünk

Tatabányán születtem 1972-ben. Alap- és középfokú tanulmányaimat is a városban végeztem, majd általános szociális munkás főiskolai, szociálpolitikus egyetemi végzettséget, 2009-ben pedig a szociológia tudományokban szociálpolitika szakterületen doktori (PhD) fokozatot szereztem.

Közel húsz éve foglalkozom szülőhelyem, Tatabánya helytörténetével, azon belül is a térség életét meghatározó Magyar Általános Kőszénbánya Rt. (MÁK Rt.) vállalati szociálpolitikájának kutatásával. Szűkebb kutatási területem a magyar szociálpolitika 1945 előtti története, amelynek egyes kérdéseiről eddig több, mint harminc írásom (tanulmány és könyvrészlet) jelent meg. Az utóbbi tíz esztendőben intenzívebben foglalkozom a mai Tatabánya elődközségeiben (Alsógalla, Felsőgalla, Bánhida, Tatabánya) a második világháború előtt élt zsidó közösség történetével. Tizenhét éve dolgozom a magyar szociális felsőoktatás különböző intézményeiben oktató- ként, jelenleg – tatabányai lakosként - a győri Széchenyi István Egyetem Apáczai Csere János Karának egyetemi docense vagyok.

Milyen volt a zsidó élet Tatabányán és környékén a II. világháború előtt?
Tatabánya városáról szinte mindenkinek a bánya, a 20. század modern ipari nagyvárosa jut az eszébe, holott már a várossá válást megelőzően (1947), lényegében az első csille szén felszínre hozatalát követően (1896), jelentős változások következtek be az addig három, alapvetően mezőgazdasági jellegű község életében. A tatai Esterházy uradalom fennhatósága alatt álló településeken a 19. század végéig alig néhány tucat zsidó személy élt, de a bányavállalat megjelenése a térségben az itt élő zsidó lakosság létszámának dinamikus emelkedését is magával hozta. Az 1930-as évekre már a 300 főt is elérte az itt élő, a helyi társadalom tagjai körében nagy megbecsültségnek örvendő, s a közösséggé válás útjára lépő zsidó lakosok száma. A négy község közül Felsőgalla volt az, ahol jelentősebb számú iparos és kereskedő kezdte meg működését és szolgálta ki a bányatelepek lakóit. Az anyagilag is gyarapodó közösség tagjai, bár a tatai hitközséghez tartoztak, de már az 1920-as évek közepén megalakították fiókhitközségüket, 1927-ben már zsinagógát avattak, megnyitották a zsidó temetőt, 1931-től pedig már jótékony nőegyletet is működtettek. A fiókhitközség sok szállal kapcsolódott a települések életét meghatározó bányavállalathoz, így a MÁK Rt. gazdasági életben elért sikerei jelentős mértékben kihatottak az itt élő zsidó népesség helyzetére is. Az ország különböző részeiből érkező munkavállalók között, a bányanyitás első éveire még jellemző etnikai jellegű feszültségek a század második, harmadik évtizedére gyakorlatilag eltűntek, amely főként a bányavállalat elmagyarosító törekvéseinek volt köszönhető. Lényegében ehhez hasonló tendenci- ák figyelhetők meg a különböző felekezeti csoportok között is, s ezen bé- kés időszak egészen az 1940-es évek elejéig tartott.

Kérjük, mutassa be olvasóinknak, milyen tevékenységeket végzett a zsidó közösségek múltjának kutatásával kapcsolatban Tatabányán?
Egy évtizede foglalkozom komolyabban a helyi zsidó közösség múltjának feltárásával, azonban ez a tíz év elsősorban az anyaggyűjtés és a forrásfeltárás időszaka volt, az első tanulmányom öt évvel ezelőtt jelent meg, amelyet négy további követett. A téma kutatója ebben az esetben sincs könnyű helyzetben, hiszen folyamatosan szembe kellett néznie a forráshiánnyal. A vállalati iratanyag, amelyet a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában, Budapesten őriznek, meglehetősen töredékes. A második világháború alatt a budapesti székhelyű vállalat vezetése úgy gondolta, hogy a központi irattárában lévő dokumentumokat Tatabányára szállítja, mivel abban bíztak, hogy itt talán épségben átvészelheti a bombázásokat. Ebben tévedtek. Az iratpusztulás ennél is jelentősebb volt az elődközségek esetében, mivel Felsőgalla község 1938-1943 keletkezett iratai kivételével gyakorlatilag minden megsemmisült a településekért folytatott harcok során. A vármegyei dokumentumok egy része Nyitraivánkán található, tehát az ehhez való hozzáférés is meglehetősen korlátozott.
Mindezek miatt találnom kellett olyan forrásokat, amelyekkel az előbb említett adathiányt pótolni lehetett. A korabeli sajtóban, országos és megyei lapokban szerencsémre számos olyan cikket találtam, amelyek újabb és újabb adalékot szolgáltattak kutatómunkámhoz. Igyekeztem a meglévő és a levéltárakban őrzött speciális iratokat úgy feldolgozni, hogy ennek eredményeként hasznos adatokhoz jussak. Az elődközségek területén élt zsidó családok összetételének vizsgálatához például az anyakönyvi bejegyzések nyújtottak segítséget, amelyek a gyermekek számáról, a házasságkötés időpontjáról, a házasodni kívánó felek származási helyéről és foglalkozásáról, valamint a főbb halálokokról is sokat elárulnak. A helyben működő zsidó iparosok és kereskedők beazonosításához az iparengedélyek kiadását rögzítő lajstromok nyújtottak segítséget. Lényegében sok-sok apró adatból kellett mozaikszerűen kiraknom a zsidó közösség históriáját, amely ugyan egy hosszadalmas, de egyben kihívásokkal teli feladat volt. Melyek voltak a legérdekesebb felfedezései? Az első „felfedezésem” és ezt most nem véletlenül tettem idézőjelbe: a segítségnyújtás. Ezen tanulmányok többsége nem jöhetett volna létre azon önzetlen segítők nélkül, akik jó szóval vagy egy adattal, fényképpel vagy éppen kapcsolataik megmozgatásával támogatták ezen írások megszületését (felekezettől függetlenül). Mindenki fontosnak tartotta, hogy tárgyilagos írások szülessenek és ehhez minden segítséget meg is adtak, ami manapság meglehetősen ritka.
A második nagyon fontos eredménye kutatásaimnak, hogy sikerült jó néhány évszámbeli és ténybeli tévedésre rámutatnom. A témával csak érintőlegesen foglalkozó helytörténeti írásokban gyakran tűntek fel olyan adatok, amelyeket aztán az eredeti kútfőktől mások is átvettek és használtak nem foglalkozva azzal, hogy van-e az állításnak valóságalapja vagy pedig nincs. Ezek közé tartozott például a felsőgallai zsinagóga építésének és pusztulásának története, amelyről mindenki „biztos” információval rendelkezett. A zsinagóga helyén néhány évvel ezelőtt emelt emlékművön is két, egyértelműen téves dátum szerepel, amelynek kijavítása időszerű lenne. A harmadik és egyben utolsó, általam fontos hozadéka ezen kutatássorozatnak, hogy a korábbiakban már említett forráshiány ellenére mégis csak sikerült kerek és egész történetet összeállítanom a tatabányai zsidóságról szóló források segítségével.

Milyen tervei vannak a témával kapcsolatban a jövőben?
Kutatóként mindig előre és hoszszabb távra tervezek. Amikor egy régi irat vagy újság kezembe kerül, akkor az abban található érdekesebb adatokat rögtön kiírom egy-egy papírra, majd ezeket témák szerint rendszerezem. Jelen pillanatban úgy látom, hogy a rendelkezésemre álló jegyzetek még két vagy három önálló tanulmány megírására elegendőek.
Fontosnak tartanám a már említett vármegyei anyagok feltárását is, hiszen sok, eddig még kevésbé tisztázott kérdésre derülhetne fény a szlovákiai levéltárakban őrzött iratok átnézésével. A földrajzi távolság és az ott található dokumentumok mennyisége miatt ez azonban önerőből szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnik, ezért is bízom abban, hogy a későbbiekben esetleg pályázati források bevonásával sikerül majd ezt az akadályt is leküzdenem.

A közelmúltban jelent meg könyve. Hol és hogyan lehet hozzájutni?
Szénporos emlékkavicsok címmel jelent meg a tatabányai székhelyű Szenes Hanna Magyar-Izraeli Baráti Egyesület kiadásában, a tatabányai Jó Szerencsét Emlékév keretében az a könyv, amelyben eddigi kutatási eredményeimet összegeztem. Az elmúlt években már megjelent írásaimat kiegészítettem azokkal az általam érdekesnek tartott adatokkal, amelyeket önálló tanulmány keretében nem tudtam volna megjelentetni, de a már meglévő írásaimban foglaltakat pontosíthatják vagy kiegészíthetik. A könyv közel negyven képet tartalmaz, amelyek egy része eddig még nem került közlésre. A korabeli fényképek közzétételével szerettem volna egy kicsit emberközelivé tenni írásomat. Meggyőződésem, hogy a számadatok rögzítése mellett éppolyan fontos, hogy szó szerint meglássuk ezek mögött az embert (a volt szomszédot, a volt osztálytársat, a volt barátot és a volt munkatársat). A kiadó a könyv teljes bevételét az egyesület hagyományőrző tevékenységének finanszí- rozására fordítja. A kötet a Tatabányai Múzeumban, valamint Izsák Zoltán egyesületi elnöknél is megvásárolható (kapcsolat a szerkesztőségben).

PT