Krémer Balázs - Előterjesztés

Kedves Kollégák!


Nem feltétlenül szokványos, hogy úgy ne mondjam: „unortodox” szöveges előterjesztést fogtok olvasni az alábbiakban.
Ehhez előbb némi „magyarázat-magyarázkodás”, majd némi „használati utasítás” a szöveghez.
Magyarázat és magyarázkodás: elnöki programomban a legfontosabb célomnak a szakma hivatásrendiségének megerősítését jelöltem meg. Ugyancsak jeleztem azt, hogy morális és intellektuális tartásunk, közös önbizalmunk megerősítéséhez nélkülözhetetlennek tartom azt, hogy az elmúlt évtizedek elhallgatott, szőnyeg alá söpört ügyeit előkotorjuk, és, valamiféle közös álláspontot alakítsunk ki ezek kapcsán. Nos, hogy Petri Györgyöt idézzem („Mint lépcső zugában a pormacska/ gyűlik, gyűlik a korszak mocska”), muszáj vagyok az alábbiakban némely szőnyeg alá és lépcső zugába elsöpört pormacskát, afféle „forró ügyeket” előszedni…

Használati utasítás: én általában úgy szoktam tudni gondolkodni, hogy előbb a problémákat igyekszem felmérni, és utána próbálom megtalálni a megoldások lehetőségeit, útjait. Ez magán-magatartásként működik, szervezeti magatartásként azonban csak akkor, ha ehhez Ti is partnerek vagytok. Ugyanis, egy szervezettől nem a problémákon való nyavalygást várják, hanem, valamiféle „pozitív beszédmódot”, pozitív célok és megoldások képviseletét. Ennyiben tehát, egyfajta „bizalmas ügykezelést” kérnék tőletek: nem a problémákon való nyavalygást kell a nyilvánosság felé képviselnünk, hanem azt, hogy van muníciónk, bátorságunk és tehetségünk a problémákkal kezdeni is valamit. Tekintsétek tehát az alábbi gondolatokat amolyan befelé, még a szélesebb szakmai nyilvánosság elé sem szánt gondolatoknak, amelyeken dolgoznunk kell ahhoz, hogy a közös munkánk eredményeivel (a pozitív célokkal, megoldásokkal, teendőkkel, stb.) a nagyérdemű elé is kiállhassunk…

Szóval, akkor „csapjunk a lecsóba”, és jöjjenek (egyelőre) az elhallgatott, szőnyeg alá söpört, ámde általam létfontosságúnak tekintett szakmai problémák:

Politika, politikum
Nem kérdés, hogy a politika évtizedek óta folyamatosan igyekszik „megerőszakolni”, saját szolgálatába állítani a szociális szakmát, szakmákat. Ez még talán nem lenne nagy baj – ha ellent tudnánk ennek állni. De, nem tudunk, és, ma már nem is feltétlenül próbálunk. Ez viszont hitelességünket, hitelünket ássa alá. Nem kérdés, hogy sokszor reménytelenül gyengék vagyunk az ellenálláshoz, de, talán nem kellene mindig és ennyire gyengének lennünk. Ehhez belül is végig kell gondolnunk egyet, s mást.
Melyik oldalon állunk?
A szociális szakmák a kezdetekkor egyértelműen a hatalomtól megfosztottak oldalán álltak. Ezt a hagyományt és hozományt írásban és szóban ma is igyekszünk ápolni (ami helyénvaló), ám, ha a szakmák művelését, gyakorlását nézzük, akkor mára a szociális szakmák inkább a szociális ügyfelek kontrollját, (Csoba Judit szóhasználatát kölcsönvéve) jobb esetben „szociális adminisztrátorkodást”, rosszabb esetben „szociális rendőrködést” jelentenek a létező szervezeti és szabályozási keretek között, a létező munkafolyamatokat értékelve.
Ebben kétség kívül szerepet játszik az, hogy szakmánk „beépült” a hatalomba, kollégáink közül többen miniszterek, államtitkárok, polgármesterek, vezető hivatalnokok és befolyásos kormányzati szakértők lettek – és ez a „közelség” a hatalomhoz közelebb húzta a teljes szakmát is.
Másfelől viszont, a hatalomhoz való közelség, a beágyazódás – sok szempontból a társadalomhoz, különösen annak alacsonyabb szegmensétől, az ügyfelektől való eltávolodást is eredményezett. Ami egyszersmind a velünk szembeni bizalom, a hátországunk, a szakmánk legitimitását biztosító társadalmi támogatottságunk elsorvadását is eredményezte. (Egy konferencián korábban jeleztem, hogy egy két éve, az Észak-Alföld alacsony iskolai végzettségű lakossága körében lefolytatott vizsgálatunkban az előző évben családsegítő és munkaügyi központokkal kapcsolatban álló ügyfelek közül csak igen kevesen – CSSK: egyharmad, Munkaügyi kirendeltség: egynegyed – fordulnának a segítőkhöz „maguktól”, akkor, ha erre nem köteleznék őket…)
A trend változtatásához két szempontot érdemes kiemelten kezelnünk:
1. Nem az értékeink, eszményeink és vonzalmaink változásában van az alapvető gond (azok alig változtak, így pl. még a frissen módosított Etikai Kódexünk is e „régi” szakmai erkölcsök lenyomata), hanem a szakmai gyakorlatunk, technikáink, módszereink nem reflektáltak a politikában (szabályozásban, intézményműködtetésben és finanszírozásban) lezajlott változásokhoz,
2. Nem lehet a korábbi, a SZETA hagyományaiból eredő, kizárólag a „forradalmi protest” szakmai gyakorlatokat újjáéleszteni (bár, az ügyfelek érdekeiért kiálló, a konfliktusokat és kockázatokat vállaló kollégák a jelenleginél több szakmai tiszteletet és mellettük való kiállást érdemelnének…).
Azonban a hatalommal és befolyással nem rendelkezők és a hatalommal és befolyással rendelkezők közötti „békés” közvetítésnek (így különféle az ügyfeleket menedzselő, közvetítő, a nevükben és érdekükben „üzletelő” szakmai magatartásoknak), és a hatalommal bíró szereplők „megdolgozásának” a jelenleginél sokkal nagyobb szerepet kellene visszanyerni a szociális szakmák gyakorlása során.
(Hogy a problémát képszerűen érzékeltessem: nem lehet fenntartani azt, hogy, miközben tudjuk, hogy, ha nincs munka, akkor nem is lesz attól, ha mi önismereti tréningeket tartunk a munkanélkülieknek – mégis ezt tesszük, és a munkaadókkal, a munkakeresletek erősítésében nincsenek teendőink a létező rutinjaink szerint.)
A megoldások keresésében érdemes nemcsak azt végiggondolni, hogy általában hogyan lehetne a napi munka során hathatósabban felvállalni az ügyfelek érdekeinek a képviseletét, hanem, akár azt is, hogy legyen, hogy maradjon egyáltalán tere a szociális szakmában, különösen a szociális munkában olyan munkakör és feladat, amely egyértelműen az ügyfeleknek elkötelezett. Angliában pl. ezt azzal a megkettőződéssel érték el, hogy a „social work”, mint munkakör a mérvadó társadalmi normák képviseletének dominanciáját jelenti (pl. gyermekvédelem, munkaügy), míg az ügyfeleknek elkötelezett szociális szakmai munkaköröket egyre inkább „community work” titulussal írják le.

Kinek az érdekében vetünk fel „szakmai kérdéseket”?
Az előző problémának egy más megközelítésből való felvetése ez: manapság a szociális szakmai problémákat alapvetően a szolgáltatói érdekek szűrőjén és koncepciói mentén vetjük fel. Ez azt a sajátos transzformációt jelenti, hogy nem azt állítjuk a szociális szakma fókuszába, hogy mi lenne az ügyfelek, a társadalom elnyomott csoportjai érdekének megfelelő, hanem azt, hogy mi lenne a szociális szakemberek és az őket foglalkoztató intézmények érdekének megfelelő.
Nem újkeletű ez a hagyomány: pl. jó húsz éve nálunk a „hajléktalanság” szakmai logika szerinti ellentéte nem a „hajlékkal való rendelkezés”, hanem a szociális szakembereket foglalkoztató „hajléktalanszálló”. Hogy tovább menjek: ma „radikálisnak” sorolja be mindenki azokat a fiatal szociális szakembereket, akik szerint mégis csak a „hajlék” lenne a „hajléktalanság” logikai ellentéte.
A szolgáltatói érdek dominanciáját ma már sokan a szakma „élet-halál harcának” szükségszerűségeként élik meg (nem minden alap nélkül), ám e beszorulás ismét a szakma intellektuális és morális leépülésének egyik tényezője. Védhetetlen az, ha a szociális szakmák szociológiai megalapozottsága odáig süllyed, hogy a társadalmi tényekre való szakmai megalapozást gyakran az szolgáltatói érdekekből táplálkozó sztereotípiák és előítéletességek veszik át; intellektuálisan komolytalanná teszi a szociális szakma szakmaiságát, ha a legfontosabb kérdéssé a KENYSZI adminisztratív rendjének tarthatatlansága válik. (A KENYSZI által előírt adminisztratív terhek, munkaidő-lekötések valóban tarthatatlanok – de, talán ennél még tarthatatlanabb az, hogy a KENYSZI-ben rögzített írásbali dokumentumok és bizonylatok egyetlen eleme sem reagál sem a kiválasztás szociológiai és igazságossági szempontjaira, sem arra, hogy volt-e bármi haszna és értelme az ott eldokumentált munkáknak és idő-ráfordításoknak…)

Piac és gazdaság
Az nagyrészt Zsuzsa hatása, hogy a szociális szakemberek döntő hányada politika-filozófiai beállítódásában erősen piac-kritikus, mi több, piac-ellenes. Ezzel nincs is baj. Ám mégis, egy kapitalista gazdaságban és társadalomban mégiscsak a piac a domináns integrációs séma, azaz, ha társadalmi integrációban és társadalmi szerepekben gondolkodunk – akkor filozófiai attitűdjeinktől függetlenítve is, a piaccal számolnunk kell, sőt, némiképp realitásként el is kell fogadjuk a piacok megkerülhetetlenségét. A szociális szakma azonban az „intencionált” viszonyulásaiban nem számol szinte sehol és semmiben a piacokkal – viszont, csendben, halkan, olykor kimondottan sunyin és szemforgatva – mégiscsak a piacból és a piacról él. Amiről, a fentiek szellemében nem lehet beszélni, amiről hallgatni kell – és csenben, viszonyok és kontrolok nélkül, valamiféle átláthatatlan, erkölcsi és jogi korlátok nélkül türemkedik be a piac a szociális szakmák fennhatósága alá-
A szociális szolgáltatások piacai…
Az a „terület”, amit ma „szociális szolgáltatásoknak” nevezünk, az ma valahogyan a piac két margóján kívülre szorult: egyfelől vannak az elvileg közfinanszírozású szolgáltatások (elvileg, mondom én, hiszen a kötelező térítési díjak egyetlen más közszolgálati terület finanszírozásában sem jelentenek akkora hányadot, mint a „szociálisnak” nevezettben), másfelől meg van a fekete piac, az „erdélyi nénik” szociális szolgáltatási piaca. Mindez a szociális szolgáltatások szabályozásában is eléggé bizarr módon megjelenik: akinek e területen működési engedélye van, az ezáltal állami normatívára is jogosult. (Ez egy kicsit olyan, mintha a működési engedéllyel bíró fodrászhoz az állam garantálná a kopaszítandó fejeket és a kopaszításért járó pénzt; vagy, ha a működési engedéllyel bíró kocsmához a működési engedéllyel együtt az állam biztosítaná a részegedő kuncsaftokat és részegedésük finanszírozását is…).
És, ennek folytatásaként, akinek nincsen normatívája – az nincs is, jobb esetben az illegalitásban megtűrt (mint ez erdélyi néni), rosszabb esetben inkvizíciós eljárások áldozata (mint a működési engedély és normatíva nélkül működő idős-panziók)
Mindez mára két szempontból is abszurddá vált.
Egyrészt abszurd az, hogy az sem tudhatja szabályozott (pl. a fogyasztóvédelem hatálya alá tartozó) piacokon megvenni a számára szükséges szolgáltatásokat, akinek amúgy lenne pénze. (Ez különösen érzékeny kérdés az idősellátásban: az idősek döntő hányada nem szegény, van pénze…)
Másrészt, abszurd az, hogy az elvileg közfinanszírozott közszolgálati szolgáltatásoknak is jól jön a többlet-pénz, így ők igyekeznek nemcsak a kisebb költségen ellátható, hanem ugyanakkor a magasabb térítési díjat megfizetni képes ügyfeleket is lefölözni, lehalászni. Ez piaci értelemben azt a bizarr helyzetet állítja elő, hogy akinek van pénze, az nemcsak a szolgáltatást, hanem vele együtt az állami normatívát is megvásárolhatja magának; másik oldalról, akinek nincsen pénze, annak bármilyen elismert szükséglete lehet, az úgysem jut hozzá a ritka és kevés közszolgálati szolgáltatásokhoz.
Durván fogalmazva: a szabályozott, normál piac hiánya a kapacitások általános hiányát állítja elő, amely hiánygazdaságban egyfelől virul a feketepiac, másfelől, az állami hiánygazdaságban virul a korrupció: pénzen a ritka állami szolgáltatáshoz is hozzá lehet jutni.
Ez utóbbi probléma összefügg a szolgáltatói érdek dominanciájával is: e sajátos korrupciós piac vezérli a hozzáféréseket és intézményi működésmódokat, ha van pénz (térítési díj + normatíva), akkor van szolgáltatás, amúgy meg nincsen. (A minap láttam egy egyházi gondozó szolgálat hirdetését a János Kórháznál: ha egy gondozónő hoz 8 gondozandó ügyfelet – nem érdekes, hogy azok mennyit fizetnek neki -, akkor a szolgálat felveszi a gondozónőt, és onnan is kap fizetést. Nos, így all ma a szociális szolgáltatások közszolgálata vagy piaca, vagy, mi a fenéje…
Ehhez képest még a hazai viszonyok között is lehetne ennél jobban átllátható és szabályozott piaca a szociális szolgáltatásoknak – legalább annyira, mint pszichológusok vagy orvosok magán-praxisa esetében… (Amit szintén nem annyira szeretünk – de, tudomásul vesszük, sőt, ha úgy alakul, akkor még használjuk is…)

Szociális szakma és a munkaerőpiac
Arról már szóltam, hogy mi munkaerőpiacinak becézett szociális szakmai tevékenységként akkor is nagy tömegben „foglalkozunk” (böstörgetjük, cseszegetjük, tutujgatjuk, stb.) a munkanélkülieket, ha jól tudjuk, hogy nincsen munka. Azonban érdemes szót vesztegetnünk arra is, hogy, ha mégis, akkor milyen munkák azok, amelyek a horizontunkon megjelennek hasonló ténykedéseink során. Nos, ha disznó módon akarnám összefoglalóan jellemezni e munkákat, akkor azt mondanám, hogy állami pénzen fenntartott, gyakran értéket nem teremtő munkák ezek: közmunka, akkredittált megváltozott munkaképességűeket foglalkoztatók, magasan szubvencionált „szociális gazdaság”, olykor a munkaügyi bértámogatással, munkatapis (munkatapasztalatszerző) és projekt-támogatásokkal kreált munkahelyek – ahonnan gondosan ki is rúgják ügyfeleinket, mihelyst lejárt a támogatás. Nagyon durván: mi nem munkahelyeket, hanem állami támogatást kerítünk akkor, amikor munkához segítünk bárkit is.
(Engem, mint az országos munkaügyi központ egykori igazgatóját, személyesen jobban nyomaszt, és több lelkiismeret-furdalással terhel ez, mint titeket, de mégis…)
Mindezzel a gyakorlatunkkal, hogy munkaerőpiaci szolgáltatásként kizárólag állami dotációk után kajtattunk, tulajdonképpen megalapoztuk a jelenlegi helyzetet: ha a munkához segítésben az állami kereslet monopolhelyzetbe jut, akkor bármennyire leszoríthatja a béreket és a költségeket, bármennyire lehetetlenné teheti az állami eszközökkel kreált munkavégzés feltételeit – akkor is csak ez marad, akkor sem kerül emberibb és jobb megoldás a segítségnyújtásra.
Innen nézvést nem filozófiai és világnézeti vonzalmak, hanem a szociális szakmai segítés elemi feltétele az, hogy intenzívebb és hathatósabb kapcsolatokat kell kialakítanunk a munkaerőpiac szereplőivel, a piaci munkaadókkal. Ami nemcsak attitűdök változtatását – hanem szakmai ténykedéseket, teendőket, napi feladatokat is kell, hogy jelentsen…

A fejlesztési-pályázati biznisz
A pályázati rendszerekkel szemben élhetünk alapvető kritikával amiatt, hogy a szociális területen a szakma művelése az alapvetően „működési költségi-gényes”, ám ennek ellenére, mindent úgy kell eladjunk, mintha az „beruházás” és „fejlesztés” lenne. Ám ezt a körülményt az Unió játékszabályai miatt kénytelenek vagyunk valamelyest respektálni. Ha azt a kérdést is felvetjük, hogy hogyan alkalmazkodtak e körülményhez a hazai szociális szakemberek és szakmai intézmények, akkor elég szomorú kép rajzolódik ki:
Egyrészt, különösen a civil szervezetek körében létrejöttek azok a „szociális vállalkozók”, akik épp úgy működnek, mint az építési vállalkozók. Az építési vállalkozó felépít egy házat (megvalósít egy projektet), azután belevág a következő házba (projektbe), és amíg megy az üzlet, addig virágzik a vállalkozás. Itt nincsen túl sok beleszólása sem az építési, sem a szociális vállalkozónak a vállalkozás céljába és tartalmába: amit és ahogyan a kedves vevő (a pályázat kiírója) óhajtja…
Másrészt, gyakran az előző logikával azonos módon, a költségvetési hiányokkal bíró költségvetési intézmények is a pályázatokból szereznek kiegészítő forrásokat – ahhoz a rendeltetésszerű működésükhöz, amit messze nem mindig lehet a reguláris forrásaikból megfinanszírozni.
Mindaz, ha akarjuk: stikli, svindli, csalás – hiszen nem arra használják a pénzt, amire azt szánták. És, vannak, akik tisztességesebben, és vannak, akik tisztességtelenebbül stikliznek ezen a pályán. Innen nézvést a szociális szakmának legfeljebb gyenge lehetőségei vannak arra, hogy a stikli-határokat bekalibrálja, és szakmai szolidaritását vagy megvetését a határok betartásával/átlépésével kapcsolatban érvényre juttassa. Ebben az irányban is kell, hogy lépjünk, pl. az átláthatósági kritériumok jó kapaszkodók lehetnek a határok meghúzásába – de még így is csak gyenge lehetőségeink vannak a szakmaiság kifejezésre juttatásában.
Ennél azonban súlyosabb kérdés az, hogy hogyan viszonyulunk azokhoz a ritka lehetőségekhez, amelyekben valódi, érdemi fejlesztési lehetőségek is mutatkoznak. Itt ugyanis döntő jelentősége lenne, lehetne a szakmaiság megjelenítésére.
Problémaként azt lehetne megjelölni, hogy néhány ritka kivételtől eltekintve (hadd legyek elfogult: mondjuk ilyen a falugondnok vagy a támogató szolgálat) a projekt alapú fejlesztések sohasem épültek be a „rendszrbe”, nem váltak a rendszer elemévé.
Megoldási irányként azt lehetne jelezni, hogy a fejlesztések kardinális pontja csak az lehet, hogy a projekt után is lesz élet, hogy valaminek fenn kell maradnia a projektből, ami finanszírozható, ami működtethető, és, ami jobb, mint a jelenlegi működésmód. (Ha úgy tetszik, ez, és nem a „zöld eszme” a fenntarthatósági követelmény igazi jelentése.) Ez azt is jelenti, hogy nem az a legjobb projekt, ami a projekt időtartama alatt, a projekt pénzén a legtöbb és legjobb produktumot hozza . hanem az, ami hosszú távon, a projekt után is a legprogresszívebb és leginkább működtethető és fenntartható változásokat (fejlődést) tudja elérni. Szerintem ehhez kellene a magunk, közösen és markánsan felvállalható szakmai értékítéleteit is hozzáigazítani.

Szakma és szakmai környezet
Az alábbiakban olyan problémás szociális részterületeket szeretnék jelezni, amelyekben a hazai gyakorlat némiképp provinciálissá vált, jelentősen elmaradt a fejlett világ szociális szemléletmódjaitól. Bár tisztában vagyok azzal, hogy itt is minden pénzbe kerül, mindennek anyagi feltételei is vannak, de mégis, igyekezni fogok az alábbiakban azokra az elemekre koncentrálni, amelyek nem első sorban anyagi, hanem inkább szakmai és szemléletbeli ügyek. Méghozzá olyanok, amelyeken jó lenne változtatni.
Gyerekügy: tényleg a szülő ellenében kell embert faragni a kölkökből?
Rendszer-szinten érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy normális világokban a „gyermek-jólét” („child-welfare”), a gyerekek és gyerekes családok jólétének ügyeivel foglalkozó önálló szakterület a szociális ágazaton belül, és ennek egy viszonylag szűk szelete az a „gyermekvédelem” („child protection”), amely akár a szülővel szemben, hatósági eszközökkel is érvényt szerez a gyerek érdekeinek és jogainak. Nálunk ezzel szemben a „gyermekvédelem” a vonatkozó szakterület átfogó megnevezése, amelyben meg sem jelenik a gyerekes családokban élő gyerekek jólétének szociális feladatköre. (Bármily abszurd, ne tessék rajta röhögni: nálunk a bölcsődék felügyelete is „gyermekvédelmi” kérdés.)
Mindez nemcsak intézményi berendezkedés, ez sajátos szemléletmód is: a gyerekekkel foglalkozó szociális szakemberek a szülő életét, körülményeit figyelmen kívül hagyva, igen gyakran a szülőket ellenségnek tekintve igyekeznek foglalkozni a problémás gyerekekkel. (Ez automatikusan a nyugatias értelemben is gyerekvédelem felé tereli a problémás gyerekek ügyét.)
A szégyenletesen elbánt gyerekszegénységi program, és különösen annak „húzó-projektje”, a gyerekházak ügyének talán legfontosabb, legprogresszívebb és talán (remélhetőleg) leginkább fennmaradó szakmai innovációja az a banalitás, hogy a szülőkkel együttműködve, a szülőknek segítve is lehet segítséget nyújtani ahhoz, hogy „ember” váljék még a nehéz sorban nevelkedő kölökből, purdéból is.
Számomra tehát nemcsak az érdemtelen sorsú gyerekszegénységi program hagyományainak ápolása, de a szociális szakma megújulása szempontjából is döntő jelentőségű kérdés az, hogy a szülő, a szülőkkel való együttműködés miképpen állítható vissza a gyerekügyben, a gyerekek jólétéért ténykedő szociális szakma homlokterébe – akár a klasszikus, hagyományos, hatósági eszközökkel operáló gyermekvédelmi területeken is.

Fogyatékügy: kigyógyítani a „betegségből”, vagy együtt élni az állapottal?
Az elmúlt évtizedekben a fogyatékügy a korábbi orvosi-gyógypedagógiai illetékességi körből határozottan átkerült a szociális szakma kompetenciájába. Kissé jobban kifejtve: a fogyatékosok korábbi intézményi (kicsit kórházi, kicsit börtön-jellegű) elzárása (akár kicsi, akár nagy intézményben) politikailag és szakmailag tűrhetetlenné vált, miközben az a belátás is általánossá vált, hogy magával a fogyatékossággal alig van mit tenni, fogyatékosságnak azt hívjuk, ami megváltoztathatatlan. Hogy magával a fogyatékossággal nincs mit tenni, ettől vált a kérdés szociálissá: a fogyatékos embernek meg kell tanulnia együtt élnie állapotával, és a többieknek is meg kell tanulniuk együtt élniük az ilyen állapotú embertársaikkal. Innen nézvést a fogyatékügy nem nagyon különbözik más szociális munka alaphelyzetektől, ott is, a megbillent önképű, önbizalmú embereknek segíteni kell abban, hogy együtt kell élni állapotaikkal és hasznosítani kell meglevő képességeiket, adottságaikat. És, nem különbözik más szociálpolitikai problémák kezelésétől sem: fel kell adni az épek gőgjét (más osztály, etnikai, nemi, felekezeti gőgökhöz hasonlóan), mert részben nincs ok a gőgre (mindenki kicsit hülye, kripli – és idővel még inkább az lesz), másrészt, még he lenne is ok rá, az se vinne sehová.
Lássuk be, Magyarországon itt is megállt az idő, mi a fogyatékossággal akarunk foglalkozni (noha az nem vezet sehová), és a fogyatékossághoz akarjuk illeszteni beavatkozásainkat. (Mondjuk,a fogyatékossághoz illesztve a vakokat gyógy-masszőrnek akarjuk képezni, függetlenül attól, hogy van-e gusztusa idegen testeket taperolni, vagy nincsen.)
Fogyatékügyben is tehát elég alapvető kérdés az, hogy a szociális szakma megtalálja-e önálló szakmaiságát, feladatkörét és ennek kereteit, úgy, ahogyan azt máshol.

Idősügy: mi a szakmai feladat akkor, ha az idő kerekét nem tudjuk visszaforgatni?
Az idősügy is megragadt nálunk abban a korábbról itt ragadt, normatív és orvosias szemléletmódjában, amelyben az időseket ápolandó, gondozandó, értsd: a segítésen túlnyúlóan kontrolálandó célcsoportnak akarjuk tekinteni. Mindez igen jól tettenérhető az idősgondozás intézményeiben és szabályaiban: idősek kapcsán az akár házi, akár intézményi gondozásban körülírt feladatok túlnyomó többsége medikális, ápolói jellegű feladatkör.
A helyzet azonban az, hogy az idősek nemcsak tovább élnek, hanem tovább is egészségesek, és különösen, mentális értelemben tovább egészségesek és tiszta tudatúak. Önállóan képesek dönteni sorsukról, autonóm, önrendelkező módon akarnak élni – és, a szociális segítségnyújtásnak is ehhez kell igazodnia. Azaz, a nem-ápolási jellegű segítségnyújtásoknak, így a korlátozottan szakmai beszélgetésnek, háztartási segítségnyújtásnak egyre meghatározóbb funkcióvá kell válnia az idősgondozásban.
A másik, még nemzetközi szakmai közéletben is megoldatlan kérdés az idősek társadalmi egyenlőtlenségei. A nemzetközi szakirodalom egyre inkább a nagyon idős és nagyon segítségre szoruló idősekről beszél – ám maga a „nagyon idősség” is osztályfüggő: az alacsonyabb társadalmi helyzetben élők nem érik meg a nagyon idős életkort sem. Innen nézvést kérdés az, hogy milyen társadalmi helyzetű emberek mikortól tekinthetők szociálisan segítendő idősnek, amint az is, hogy mi az a segítség, ami a különböző társadalmi helyzetű idősek életfeltételeihez szükséges. Hogy, vad példával éljek: a téli tüzelő felaprítása és behordása, az vajon bele kell, hogy férjen a házi gondozásba akkor, he nem éppen ápolónői és szociális végzettségű gondozók feladata kell, hogy legyen?
Tehát, ezen a területen is kihívás a szociális szakmák számára az, hogy egy idősödő társadalomban kiknek, milyen tartalommal, milyen hozzáférési feltételekkel kíván segítséget nyújtani azért, mert valaki (ki tudja, az életkortól függetlenül is): idős.

A nyomor: kell-e „szegénygondozás”? mit segít az?
Ez az egyik legalapvetőbb és legsúlyosabb szakmai probléma: van-e jelentősége, van-e pozitív tartalma a szociális szakmai segítségnyújtásnak akkor, amikor mindenki tudja, hogy alapvetően a pénz hiányzik a jobb élethez. Számomra úgy tűnik, hogy a szolgáltatói érdekek és az ügyfelek kontrolljának igyekezete által vezérelt „szakmai” nézőpontokból kirajzolódónál sokkal kevesebb szolgáltatásra, és az idéntől havi 17 ezer forintos segélynél sokkal több pénzre lenne szükség – de, még így is tisztázandó az, hogy milyen progresszív tartalmai lehetnek a szakmai segítségnyújtásnak ott, ahol nyomor van.

Lehetséges-e etnikus szociálpolitika és szociális szakma?
Ha markánsan és összefoglalóan akarnám a saját véleményemet jelezni, akkor azt mondanám, hogy: nem, ilyen nincsen, nem is lehet.
Részben azért, mert egy tisztességes szociális szakmai koncepcióban nem lehet probléma bárkinek az etnicitása, származása; no, meg ha lehetne, akkor sem volna arra szociális szakmai eszköz, hogy kevesebb legyen a cigány, vagy, hogy bárki ne legyen annyira cigány, mint amennyire.
De, ennél súlyosabb a helyzet: a „cigány” ma nem származási és etnikai, hanem külsődleges jegyek alapján, mások által való besorolás révén érvényt szerző „rassz-kategória”. A külsődleges rassz-jegyek alapján való besorolás azt is jelenti, hogy a cigány nem identitásában és származásában cigány, hanem, ha valaki nyomorban él, méghozzá ott, ahol koncentrálódik a nyomor – akkor már csak ettől is cigány lesz.
Innen nézvést nem a származás, hanem a nyomor és a nyomor (települési, intézményi, pl. iskolai) koncentrációja az, ami szociális probléma – és az nagyon is az, akkor is, ha az cigányként érzékelődik a társadalomban.
Mindehhez két szempontot tennék hozzá.
Egyrészt, a rassz-alapú politika, így a rassz-alapú szociálpolitika, az sajnos, csak rasszista lehet, még ha az e pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve.
Másrészt, van helye etnikus kisebbségi politikának, de az épp úgy nem lehet a problémákra koncentráló politika, ahogyan mondjuk a határon túl élő magyar kisebbségekkel foglalkozó politika sem állíthatja fókuszba a magyarokkal kapcsolatos problémákat és gondokat. A kisebbségi, etnikus politika csak „elitpolitika” lehet, olyan mintaadó, és a többségi társadalomban is nevet és megbecsültséget szerző, önmagukat cigánynak/romának valló emberek támogatása, akik maguk is „büszke cigányok”, és másoknak is esélyt és mintát teremthetnek ahhoz, hogy ők is származásukkal és identitásukkal békében és barátságban együttélő, büszke cigányok lehessenek.
Mindez tudom, hogy jelenleg kisebbségi vélemény akár a szakmán, akár a cigánysággal foglalkozó értelmiségi körökben – tehát, márcsak ezért is a szakmában tisztázandó, megvitatandó ügynek tekintem.  

Szakmai és laikus segítség
Az előző problémákat némiképp keresztbe szelő kérdés a szakma viszonya a nem szakmabeli laikusokkal.
A korábbiakban jeleztem, hogy számos célcsoport életvezetési és szociális problémáinak enyhítése nem igényel különösebb szakmai képzettséget, végzettséget, szakmai intézménybe való beágyazódottságot. Beszélgetni, a háztartásban segítséget nyújtani, akár kerekesszékben a szabad levegőn sétáltatni valakit – ez nem feltétlenül „szakmai” feladat.
Másfelől viszont a laikus segítés hangsúlyozása gyakran azt a sunyi törekvést is kifejezi, hogy a szakmai kvalifikáltságot igénylő feladatok, teendők, munkakörök is kiválthatók nem fizetett, vagy alacsony béren fizetett laikus segítők alkalmazásával.
Ugyancsak súlyos szociális probléma az is, hogy e laikus segítségek döntően fizetetlen női munkaként vétetnek számításba. Ez ellen jogosak azok a feminista ellenvetések, amelyek szerint a fizetetlen munkavégzésben a nők részvétele már ma is háromszor annyi időt köt le, mint a férfiak esetében.
Mindebből az következik, hogy a laikus segítőkkel való együttműködés egyfelől megkerülhetetlen kihívás a szociális szakma számára, de másfelől, alapos és felkészült szakmai érvek és megfontolások szükségesek ahhoz, hogy a laikus segítés ne a szakmaiságot ártó, a szakma kijátszására való, és különösen ne a társadalmi egyenlőtlenségeket növelő hatású legyen.

Most itt nemcsak a papíron, képletesen is vonalat húztam.
Az általam felvetett problémák megeshet, hogy túl kevesek (másoknak is lennének, vannak hasonló felvetései); de ugyanakkor, bizonyosan túl sokak (ahhoz képest, hogy ennyi súlyos és komoly kérdést nem tudunk azonnal, még csak rövid távon sem megtárgyalni, ezekre megoldást találni).

Ennek tükrében tekintsétek felvetéseimet annak, aminek szántam azokat: a szakma és hivatás megerősítéséhez és megújításához nem söpörhetjük a szőnyeg alá a hasonló kérdéseket, problémákat. Ezekre (és a hasonlókra) nekünk kellenek, hogy legyenek érvényes, tisztességes, vállalható válaszaink.

Mindezek fényében én az elnökségi ülésre a következőt kérném:
1.    Vessétek fel a hasonló kérdéseiteket, lehetőleg írásban, és lehetőleg már az elnökségi előtt, hogy a többiek is viszonyulhassanak hozzá.
2.    Próbáljunk meg a már most is bő, és vélelmezhetően még bővülő problémakatalógusban prioritásokat meghatározni, akár több szempontot is figyelembe véve, úgy is mint:
a.    Mik lennének a legfontosabb ügyek?
b.    Mik lennének azok az ügyek, amelyekre a legsürgősebben kellene reagálni, állást foglalni?
c.    Mik lennének azok az ügyek, amelyekben a legnagyobb valószínűséggel tudhatnánk a szakmai és tágabb nyilvánosság elé kiállni?
3.    Próbáljátok meg végiggondolni azt, hogy személyesen Ti magatok, vagy az általatok képviselt szervezetek mely ügyeknek lehetnétek (a 3Sz-szel, mint szervezettel közös munkaként megszervezve) afféle ügyvivői, ügygondnokai, gazdái!
4.    Ha volna ilyen ügy, akkor próbáljatok meg arról afféle projekt-vázlatként elgondolkodni: mit kellene tenni ahhoz, hogy valami történjen? (Műhely, munkamegbeszélés, szakértői antológia, munkacsoport és bizottság közös munkája, konferencia, sajtóanyag, állásfoglalás, stb.) Ha van ilyen, akkor sem gondolnám azt, hogy az elnökségi ülés 3 órája elég lenne egy hasonló projekt végigtárgyalására, de talán arra igen, hogy annyit megbeszélhessünk, hogy hogyan álljunk neki, hogyan kezdjünk bele. (Ehhez a ponthoz hozzátartozik az is, hogy számíthattok Györgyi, Judit és az én segítségemre (ha erre igényt tartotok…), de nekünk is jobb számolni azzal, hogy ki, mit vár tőlünk.)
5.    Kérlek benneteket, próbáljuk meg! Ne feledjétek, ahhoz, hogy valami változzék – ahhoz valakiknek valamiben változtatni kell. Mondjuk az is egy jó változás, ha nekiállunk valamit változtatni…

Üdvözlettel, a közös dolgaink előbbre jutásában bízva:

Krémer Balázs
2013. január 10.

http://www.3sz.hu/tartalom/konferenciak

Tantárgyi információk

Válassza ki a beiratkozás félévét!
Válassza ki a nyelvet!
Válassza ki a szakot!
Válassza ki a szakirányt!
Válassza ki a tantervet!
 

Tantárgyi tematika kereső

Események